Olyan rossz hogy az már jó: a grindhouse műfaj reneszánsza

10/31/2009


Nem akarok szépíteni: Tarantino filmjeiről eleinte egyáltalán nem voltam valami jó véleménnyel. Az a tipikus, emelkedett hangulatú beszélgetések során felhozott téma volt mindig is, amire általában akad egy kellően intellektuális jelentkező aki kifejti, mért is zseniális, de nekem csak nem fért a fejembe. Aztán vagy két éve egy délután a Cinema magazin hasábjain szembejött egy igen jó cikk a 70-es évek amerikai grindhouse- mozijairól, amiből megismerhettem a kulturális kontextust, azt a mainstreammel szembenálló megdöbbentő szubkultúrát, amilyet a mai új socialmarketingesek vérrel és verítékkel próbálnak összehozni. Mike Atkinson írása abban a régi számban még Varró Attila fordításában is elég jó, hogy a fénymásolatról, amit most megtaláltam a fiók mélyén, bepötyögjek egy-két részletet, így is már elég régóta tartozom ezzel. Kiemelések tőlem.

"Napjainkban, amikor soha nem látott érdeklődés fűti a nagyközönséget a közelmúlt szellemi kacatjai iránt, nevezzük akár campnak, giccsnek, kultnak vagy egyszerűen "olyan- rossz- hogy- az- már- jó"-nak, amikor nyakig ülünk a Bettie Page-albumokban, Ed Wood- relikviákban, poros tévésorozatok ismétléseiben, a műanyag retró berendezési tárgyakban, elfeledett egynapos sztárok életrajzaiban és ismeretlen exploitation- filmek friss kiadásaiban, régi fogalmak merülnek fel a pókhálós zugokból, magyarázatra, értelmezésre várva. [...]
De mi is takar valójában a grindhouse?
Tarantino és Rodriguez számára kétségtelenül egy újonnan körülhatárolt metaszubzsánert, egymással éppen csak összefüggésbe hozható filmjelenségeket, amelyek egyetlen közös vonása eredeti befogadási körülményeikben rejlik, igen hasonlóan az "autósmozi-filmek" vagy az éjjeli vetítésekről elnevezett "midnight- movies" esetéhez. Az amerikai grindhouse-ok egész egysszerűen lerobbant belvárosi filmszínházak voltak, nagyvárosok hajdan szebb napokat látott környékein, amelyeket a 60-as évek végén tetőző moziválság idején csak azért állítottak üzembe, hogy otthont adjanak a filléres exploitation- daraboknak, legyen szó külföldi szex- és rémfilmekről, blaxploitation-munkákról, trancsírozós szennyről, motoros- és drogfilmekről vagy akár keménypornóról. Hála a frissen támadt nemzeti érdeklődésnek minden iránt, ami olcsón kínált olcsó élvezeteket a nagyipari filmgyártás minőségével szemben, ezek a filmtípusok elképesztő bőségben árasztották el a zugmozik vásznait. A New York-i Times Square, amelyet egyezményesen a grindhouse-jelenség szülőhelyének tekintenek, a 70-es években tele volt ilyen kispiszkosokkal (mint az Apollo, a Lyric, a Cameo vagy a New Amsterdam) [...]
Akkoriban minden tisztességes nagyvárosnak megvolt a maga néhány grindhouse-a, melyeket a közönség nem elsősorban celluloid álomanyagaiért keresett fel, sokkal inkább azért, hogy a vetítők közös magányában szúrjanak, szívjanak, szopjanak, dugjanak, vagy akár csak átaludjanak egy zűrös éjszakát. A bűn és a romlottság melegágyai voltak, egyetlen jegy áráért egész napra el lehetett rejtőzni mélysötétjükbe a világ elől. Miközben a Times Square legendáriuma szerint a mozitulajdonosok egymástól lopták a kópiákat, hogy más címen bemutassák saját termükben vagy új premierfilmeket vágtak össze a raktárban porosodó tekercsekből, a nézők leginkább csak szunyókáltak, sefteltek vagy meglapultak. [...] Maguk a filmek mintha csak másodlagos fontossággal bírtak volna - nem csupán a célközönségnek, de rendszerint a készítőknek is.
Az igazi ínyencek nagy örömére ezek a grindhouse-filmek kivételesen gazdag tárházát jelentették a különféle műfajoknak, mivel az egyetlen, ami a történetekben számított, az a hányingerig halmozott szex és erőszak volt. Amennyiben egy történetséma megfelelt ennek az igen egyszerű paraméternek, máris átment a rostán, így a műsorlistákra sok minden belefért a női börtönfilmektől a nudie-opuszokig, a szeszcsempész üldözős moziktól a kamu snuffig. Népszerűnek számítottak a Psycho és az Élőhalottak éjszakája nyomán készült olcsó gore-másolatok, érkezett Mexikóból pankrátor-horror, Japánból óriásszörny-scifi és Svédországból diáklány-erotika, de akadt a kínálatban náci haláltábor és vadmotoros banda, kábítószeres és szexuális felvilágosítás, pogány rituálék, leszbikus vámpírnők, fehér rabszolgák és nászutas gyilkosok. Kínálatukból egyfajta ultra-Hollywood állt össze, mely elszántan követi a filmipar természetes profit-ösztönét, ám anélkül, hogy igazodna az általános társadalmi elvárásokhoz vagy egyes alkotók, producerek önimádatához. Az olyan elitistának tekintett szempontok, mint a színászi játék, a meggyőzőerő, a cselekményszerkezet ezekben a filmekben sohasem jelentettek problémát - kizárólag a zsigeri élvezet, a kifejezés átvitt és konkrét értelmében.
A grindhouse-filmek feldübörgő motorját ugyanaz a hiánygazdálkodás és hordozható felszerelés hajtotta, ami nem sokkal korábban életre hívta a földkerekség számtalan pontján az új hullámokat. Maguk a filmek azonban minden tekintetben irtózatosak voltak - inkább a szubkultúra számított, az underground választási lehetőség a hivatalos álomgyári produkciókkal szemben. Mai napig keresetlen kulturális hitelességük a legvonzóbb rajongóik körében, egy renitens korszak relikviáinak tekintik őket, amelyek még mertek felforgatóak lenni, méghozzá nem is szándékosan, csupán természetükből fakadó őszinteséggel - fittyet hányva a filmnagyipar íratlan törvényeire. Természetesen ez a látásmód merő idealizmus. Az exploitation filmek éppen azáltal, hogy céljaik olyan egyszerűek és közvetlenek voltak, sokkal nagyobb mértékben kiszolgálták a közönség igényeit. A Tarantino- Rodriguez páros Grindhouse-filmjei önfeledt nosztalgiával fordulnak a hajdani határvidék felé, amikor még léteztek felderítetlen, felügyelhetetlen ingoványai a filmkészítésnek - ez az elégia azonban inkább rejti szűk szekták közösségi összetartozását, a kiválasztottság és beavatottság érzetét: a filmek mindössze ürügyül szolgálnak mindehhez, nem többek csalóka macguffinnál. A grindhouse-jelenség elsősorban társadalmi, nem filmes, sőt még csak nem is kulturális gyökerű: olyan kivételes területet jelöl a filmrajongók térképén, ahol a műveket nem elsősorban önmagukért kedvelik, inkább a bennük reprezentált korszak miatt. [...]"

Mike Atkonson: Zsigeri örömök (Grindhouse-mozi)
Varró Attila fordítása
2007/9#






Témába vághat még...



1 komment:

Senki Alfonz said...

"Olyan rossz hogy az már jó "
pontosan ez az én véleményem is a Grindhouse-ról , csak éppen egy listát kerestem a filmjeikröl hogy sorban megnézzem öket, erre a Google bedobta a cirka 3-4 oldalas picsogásodat amit természetesen nem olvastam el
Keresek tovább